Sok gazda úgy van vele, hogy a kötelező törvény ellenére még mindig nem hajlandó bechipez-tetni kutyáját. "Mire jó az?" felkiáltással. Tavaly télen jöttünk rá mi is, miért olyan hasznos ez a chip rendszer. Egy vak kutya történetén keersztül szeretném bemutatni azt a tanulságot, amit mindenkinek le kéne tudnia szűrni a történtekből.

Előszóként annyit, hogy:

A községben ahol lakok, pár éve kijelentették hivatalosan is, hogy évente itt dobják ki a legtöbb kutyát, így a legtöbb kóbor állat is nálunk van. A járókelők már meg sem lepődnek ha naponta újabb és újab kóbor állatokat látnak. Mondjuk ki: pár emberen kívül a kutya sem törődik velük.

És akkor jöjjön a tanulságos történet:
2009 decemberében senkit nem lepett meg, hogy egy újabb kóbor állat van az utcákon, utakon. Egy nagytermetű, zsemle és fehér színű (idősödő) kutya volt az. Párunknak (akik segítenek gazdát találni a kóbor állatoknak) feltűnt ez a furcsán mozgó kutya az utakon. Nem figyelt a kocsikra, hajszál híján úszta meg hogy elcsapják. Volt hogy elmentem mellette biciklivel, és feltűnt a kutya fehér szeme.

Végül megtudtuk, hogy a kutya már egy teljes hete kóborol a falun belül, és többünknek is az első ami feltűnt, az a szeme volt.

Mint kiderült vak. Nem tudtuk mennyire sérült a látása, volt már hasonló kutyánk és ő egy kis csíkban kilátott a hályog alól. Az utcán nem hagyhattuk, haza nem tudtuk vinni, mert az állataink nem túl toleránsak. Azt a helyet ahová a kóbor állatokat szoktuk átmenetileg elszállásolni, teljes egészében egy cica foglalta el (udvart, házat mindent). De szerencsére egy kedves ismerősünk felajánlotta a még készülőben lévő házát, és kertjét. Nem költözött még be de addig odavihettük a kutyát, és akár még hajlandó volt gondoskodni is róla, mivel mint kiderült, neki is volt már egy vak kutyája.

A kutyát bevezettük a kertbe. Teljesen szelíd, jólelkű kutya volt. Nagyon örült, hogy végre valaki hozzászólt és valami biztos pontot talált, aki vezeti. Teljesen idegen helyen járt, és azért vakon nem hiszem, hogy bárki is elboldogulna. Akárki elment mellette utána próbált szegődni, de az emberek hamar leráztak egy bizonytalanul mozgó, vak állatot.

Első dolgunk az volt hogy megetettük. A kertben volt egy kis garázs. Körbevezettük az udvarban, és feltűnően hamar megtanulta a járást. Egy valamit viszont nem tudott megtanulni. Volt egy fa az udvarban, aminek mindig nekiment. furcsa mód, csak annak az egy fának.

Másnap az állatorvos lejött megnézte, és közölte hogy a szeme teljesen vak, de mivel váladékozik, lehet, hogy van remény, ezért adott nekünk egy erős szemcseppet, azzal kellett naponta csöpögtetni a szemébe. Fogalmunk sem volt hogy került ide egy vak kutya. A faluban nem volt senkié. Betetettük a szomszédos város hitműsorába is, az informayer-be, és hála a volt tanáromnak, a Misina igazgatójának, az ő honlapjukra is kikerült. De senki nem jelentkezett, hogy ismerné. Márpedig tudtuk, hogy a régi megszokott környezete lenne a kutyának a legjobb.

A kertben ahol a kutya volt, napközben munkások dolgoztak. Sokszor volt útban, naponta rohongáltunk, anyum és a két kolléganője a munkahelyéről nézett át a kutyához, és én is amikor csak tehettem lementem. De a kutya ettől függetlenül egyedül volt egy idegen helyen.

Rettentő szomorú és depressziós volt az első pár napban, de aztán kezdte megszokni a helyzetet. Farok csóválva sietett elénk, örült nekünk, látszott hogy sok mindent megengedtek neki mert olyan közvetlen és barátságos volt, mint azok a kutyák akiknek nagyon jó helyük van. Eleinte arra következtettünk, hogy megverték, és nemrég vesztette el a látását, de aztán feltűnt ez a barátságos viselkedése, ahogyan a környezetéhez, a gyerekekhez viszonyult. Nagycsaládnál volt, ebben biztosak voltunk. Csak azt nem tudtuk, hogy hogyan került ide? Kidobták? Megelégelték, hogy egy vak kutyával kellet foglalkozniuk?

Hetekig nálunk volt a kutya, két hónap is eltelt már. A helyét teljes egészében kiismerte, minket is ismert, de mégsem érezte úgy hogy ő 100%-ig ide tartozik. Ha létezik állatoknál honvágy, akkor ezen a kutyán az látszott. Eléggé elkényeztette a szomszédság, és persze mi is, szóval körbe volt rajongva. Mégis, neki a régi gazdája és otthona volt a tökéletes. Féltem hogy már nincs neki ilyen, hogy kidobták és hiába volt egykor jó neki ha most már új helyet kell megszoknia. Egy idős állat, egy vak kutya, teljesen új környezetben és emberek közt...

Az állatorvos már a legelején megmondta hogy van chip a kutyában, de chip leolvasó kell ahhoz, hogy megtudjuk a számát. Szereztünk ilyet de nem mutatott eredményt. Nem tudtuk értelmezni. Külföldi chipje volt a kutyának, amivel csak még inkább lelombozódtunk.

Két hónapja volt már nálunk a kutya és kezdtük elveszíteni a reményt hogy a gazdája nyomára bukkanunk. A depressziójából nagyjából kihoztuk, de mindenki tudta, hogy neki a régi otthona lenne a tökéletes. a megszokott környezet, megszokott emberek. Nagycsaládnál volt, ebben biztosak voltunk.

Végül sikerült pár kapcsolatra szert tenni, és egy kedves állatorvos segítségével, a szomszédos város állatklinikája is a segítségünkre sietet. Ők hozzáférhettek a nemzetközi chip rendszerhez. Ez a rendszer kiadta a tulajdonosának adatait. A kórházból hívtak minket hogy megtalálták, de csak a város és a gazda nevét árulhatták el. És adtak egy telefonszámot. Ez a telefonszám nem a gazdáé volt, hanem a helyi illetékesé, aki abban a városban intézte a hasonló ügyeket.

Egyből felhívtuk ezt az úriembert. Kértük, hogy adja meg a kutya gazdájának elérhetőségét, mert szeretnénk vele felvenni a kapcsolatot. Viszont ő nem adhatta ki az elérhetőségét. De megnyugtatott, hogy jó helyen volt az állat, nem hiszi, hogy bántották volna.

Ez már azért végre pozitív fogódzkodó volt két hónap, kombinálás után.

Letettük a telefont. Izgulás, agyalás, reménykedés, hogy jönnek a kutyáért.

nem telt el fél óra, csöngött ismét a mobilunk. Mikor felvettük, egy kedves férfi mutatkozott be, a gazda volt az. Győzött hálálkodni a telefonba, és megkért minket hogy holnapig had maradjon nálunk a kutya mert akkorra lesz kocsijuk és elhozznák egyből. Mi nagyon örültünk. Mondtuk, neki, hogy persze, maradhat nyugodtan a kutya, semmi gond.

Ismét fél óra eltelte után hívott a gazda, hogy szerzett kocsit, jönnének a kutyáért. Fél óra alatt megoldotta, képzelem milyen nagy izgulás volt otthon, hogy végre megvan az elveszett állatuk.

Az említett város kocsival fél órányira volt tőlünk. Mikor megérkeztek, egy egész család szállt ki az autóból. Jött mindenki. Apuka, anyuka, gyerekek. Jól tippeltük, egy nagycsaládnál lakott a kutya.

Rettentő hálásak voltak, hogy befogadtuk a kutyájukat ilyen hosszú időre. A gazda elmondta, hogy keresték égen földön. Elmesélte, hogy van még egy kutyájuk, aki azóta lelki beteg, és, hogy Szilveszterkor a nagy tűzijátékozásban és petárdázás közepette szökött meg a két kutya. Az egyik, amelyik látott az hazatalált, és a vak kutya pedig elkeveredett. Igaz hogy a város mesze van tőlünk autó úton, de a földeken keresztül át lehet jönni, és úgy nem több 15 kilométernél az út.

A vak kutya egészen eddig kóborolt. Hálájuk jeléül kaptunk tőlük pár üveg drága bort, és rengeteg hálálkozást.
A kutya amikor meghallotta gazdáit teljesen megváltozott. Minden depressziója elmúlt, vidáman rohant oda gazdáihoz. Kiderült hogy igazunk volt, teljesen el volt kényeztetve :D

Két héttel később meglátogattuk, és kiderült még egy rejtély. Feltűnt hogy a kutya feltűnően hamar megszokta az új udvart, csak mindig a fenyőfának ment neki. A régi helye szinte ugyan úgy nézett ki mint az, az udvar amibe mi is befogadtuk. De ott nem volt fenyőfa, aminek nekimehetett volna.

Összegezve: A chip egy nagyon hasznos találmány, mert sosem tudhatjuk állatunk mikor csavarog el. A chip segítségével, a rendes megtalálók, vissza tudják keresni a gazdát. És fordítva is igaz. Ha egy kóbor kutyát esetleg befogadunk és van benne chip, akkor megtudhatjuk kié volt az állat és visszavihetjük vagy felelőségre vonhatjuk ha esetleg kidobta az állatát.