A szigetnek ezen a délnyugati részén található a világ harmadik legnagyobb összefüggő korallzátony-rendszere, amely elhelyezkedéséből adódóan a közelben található Toliara városáról kapta nevét. A Toliara-zátony és a tenger állapota az elmúlt néhány évtizedben súlyosan károsodott. Több tényező is hozzájárult ehhez a romláshoz.

A korall egy rendkívül érzékeny és összetett élőlény. 20 és 30 celsius fok közötti vízhőmérsékletre van szüksége a kialakuláshoz, és az optimális feltételek megléte esetén is rendkívül lassan nő, és érzékenysége miatt nagyon könnyel elpusztul. Fennmaradása azonban sok száz faj életét biztosítja, mivel táplálékot és búvóhelyet nyújt. Az itt lakó élőlények pedig táplálékul szolgálnak sok más tengeri fajnak, így a korallok sérülése valóban nagy szakadást okozhat az óceán táplálékláncában, és ez súlyos következménnyel járhat. Alapvetően a korallt az éghajlatváltozás hatásai, nagyobb viharok, illetve a homok okozta sérülések, valamint a túlhalászat okozta károk veszélyeztetik. Ez utóbbi egy olyan emberi tényező, amelynek változtatásával közvetlenül hozzájárulhatunk a korallzátony állapotának megőrzéséhez.

A Toliara-zátonyra az elsődleges veszélyt a népesség növekedésének üteme jelenti. A tenger egyre kevésbé képes eltartani a gyorsan növekvő halásztársadalmat, és ezt a helybéliek maguk is tapasztalják. A fogás egyre kevesebb, egyes fajokkal - amelyek régebben nagy számban jelen voltak -,  már egészen ritkán lehet találkozni, míg mások teljesen eltűntek ezekről a területekről. Például a tengeri teknős azelőtt ezeken a partokon rendszeres vendég volt a tojás-rakás időszakában, mára azonban ritka esemény, ha a vízben egyáltalán látnak 1-1 példányt.

Az elszegényedett óceáni élővilág következtében a halászati technikák is teljesen átalakultak. A halászhálók ma jóval hosszabbak. Míg régen 10-20 méteres hálókkal dolgoztak, mára ez a 100 métert is elérheti. A háló mélysége is komoly fejlődésen ment át, korábban a 4 méter átlagosnak számított, manapság 8-10 méter mély hálókkal találkozhatunk, amelyek a tengerfenéktől a felszínig akadályt képeznek a halak számára. A hálók végein zsebek találhatóak, amelyek még biztosabban elzárják a kör alakban kifeszített hálóból a menekülési útvonalat. A halászok egyre inkább csapatban halásznak, amire a halászati módszerek összetettsége teremtette meg az igényt. A háló kifeszítése után a halászok egy része alámerül, és a vízben hajtja a halakat a hálóba, míg a vízfelszínen maradók fadarabokkal és egyéb eszközökkel csapkodják a víztükröt ugyanezen célból. A tengeren töltött órák számában is mérhető a változás, azelőtt 2-3 óra elegendő volt, és napi egyszeri kihajózás jellemezte a tevékenységet. Ma inkább többször is kimennek a halászok a jobb fogás reményében, gyakran az egész napot a vízen töltik. A halak mennyiségének csökkenését támasztja alá az a tény is, hogy a parttól egyre messzebb kényszerülnek menni a helyi halászok. Azelőtt a zátony vonalát ritkán lépték át, de ma már az sem szokatlan, hogy a zátonyon kívül halásznak.

A halászat tehát sokat változott az évek során, egyfelől mert a fejlődés egy természetes folyamat, másfelől a halmennyiség csökkenése ezt megkívánta. Ugyanakkor a halászat fejlődése tovább fokozta a kizsákmányolás mértékét. A helyiek hiányos ismeretei pedig a körültekintő magatartást sem teszik lehetővé. A korallzátony számukra élettelen szikla, ezt nevében is jelzik: vatohara, amelynek első része (vato) követ jelent. Ennek megfelelően hálóikkal apró darabokat törnek le belőle, szigonyaikkal megsértik. A halak tekintetében a kisebb méretűeket is kifogják, a kisszemű hálók indokolatlan használata miatt az apró termetű élőlények is fennakadnak, bár ezeknek igazából semmi hasznát sem veszik, viszont megfosztják a reprodukció lehetőségétől. Ugyanez a probléma a homár, polip esetében, a szaporodási időszakban is változatlanul halásszák őket.

A falvak lakói között ezen problémák egy olyan tendenciát is beindítottak, hogy egyes családok, csoportok délebbre költöznek a jobb fogás reményében. Ezáltal egy általános népmozgás figyelhető meg déli irányban. Bár egyelőre éhezésről nincs szó, a helyzet könnyen tovább romolhat.
Érvényesül tehát az ember természettől való függésének alapvető igazsága, vagyis az állapotok javítása nemcsak természetvédelmi szempontból szükséges, hiszen az emberek mindennapi életét közvetlenül is befolyásolja a természeti értékek romlása.

Bár az idő kerekét visszafordítani nem lehet, a jövőre nézve elengedhetetlenek bizonyos óvintézkedések. Erre irányul a WWF munkája a Toliara-korallzátonyrendszer védelmére létrehozott program keretében. A program során elsősorban a parttól párszáz méterre húzódó, hosszan elnyúló korallzátony állapotának megőrzése a cél a helyi halászat fenntarthatóvá tételével. A szervezet egy tengeri természetvédelmi terület létrehozását szorgalmazza. A Tsitinginy névre hallgató védett terület lehetőséget adna az egyes fajok regenerálódására. A helyiek intenzív oktatása pedig a fenntartható halászat szabályainak ismertetését szolgálja. A WWF a halászattal kapcsolatos törvényeket a helyiek egy csoportjával közösen kívánja adaptálni a helyi szokások figyelembevételével. Ez a módszer biztosítja a tövények elfogadottságát és betartását. Emellett egyéb - alternatív - bevételi forrásokra is igyekszik felhívni a figyelmet, különböző műhelytalálkozók segítségével bemutatni az egyéb lehetőségeket.

A helyi lakosok nyitottsága reményekkel kecsegtet, a szemléletformálás pozitív eredményeket mutat, bár a valódi minőségi javulás még egyelőre várat magára.
Az eddigi munka mellett több lehetséges megoldás is szóba jön a falvak kiszolgáltatott helyzetének javítására. A mesterséges tenyésztés sok szakértő szerint megvalósítható lenne, de egyelőre ez ötlet szinten marad. A turizmus megjelenése szintén elősegítené a vidék fejlődését, a megélhetést is megtámogatva. Az említett ideológiákhoz természetesen tőkére is szükség van, ezekhez pedig befektetők és egyéb partnerek szükségesek. Ezek felkutatása szintén a WWF egyik küldetése.

Bár a jelenlegi állapotok szükségessé teszik a fejlődést, a változásokat, a kincses sziget mai tiszta, "érintetlen" állapota minden bizonnyal el fog tűnni. Ez pedig nagyon nagy veszteség, hiszen aki csak egyszer is megpillanthatja akár csak képen is Madagaszkár délnyugati részének kék lagunáit, nyugodt, vidám halászfalvait, megérzi az elfeledett világot, ahol az ember közvetlenül a természettől függ, és élnek a civilizáció által feledtetett értékek.